Keresni, de nem találni.
Küzdhetsz ellene, de ez az élet rendje. Erről senki sem tehet, sem Ő, sem senki más, sem az emberiség. Ez így van megírva.
Hihetetlen, mennyire ki tud éhezni a vámpír, ha nem eszik pár napig. Szememben a fekete szín uralja a terepet, az a kis piros, szokásos csillogás is eltűnt belőle. Többé nincs önuralmam, mert a szomjúság kínoz. Gondolataim mára már csak a vér körül forognak.
Eddig szerepelt benne a nyomkeresés öröme, a kalandvágy, és pár vámpír klán. De ez a múlt. És én nem a múltban élek, hanem itt és most, a jelenben.
1920-ban, Bioxliban. Ahol – mellesleg megjegyzem – elég silány a levadászható alanyok száma. Persze akadnak emberek, de én valami nehezen megszerezhetőre, valami érdekesre vágyom. Olyasvalakire, akinek illata mámorító, aki harcias, menekül előlem. Jobban mondva próbál menekülni.
Annyiszor elképzeltem azt a vadászatot! A szerencsétlen kis alanyt beüldözöm az erdőbe. Futni próbál, de mielőtt elindulna én már előtte termek és leterítem. Félelemtől csillogó szemébe néznék, és alig tudnám elfojtani gúnyos nevetésem. Számat meleg, élettel teli bőréhez érinteném, könyörtelenül belemélyeszteném éles fogaimat, majd ha megízleltem vére ízét, mérlegelnék. Gyorsan, vagy lassan végezzek vele. Ez persze sok dologtól függ. A kiéhezettség mértékétől, és vére ízétől, valamint attól mennyire szenved. Vámpír vagyok, de azért nem annyira szadista, hogyha mondjuk, sírva könyörög azért, hogy legyek gyors és kíméletes ne tegyem meg.
Azt is elképzeltem, ahogy vére lassan hömpölyög le a torkomban, ezzel csillapítja elképesztő szomjúságomat.
Bár megtalálnám már azt az embert! Ha így haladok tovább tudatom utolsó, észnél maradt részét felemészti az éhség, a szomjúság, és arra késztet, hogy önmagam életével végezve nyilvánosan étkezzem. Belegondolni is rossz, mit tennének velem a Volturi …
Ma éjjel hajtóvadászatra indulok, érzem a zsigereimben, hogy megtalálom azt, aki méltó arra, hogy megöljem. Ebben biztos vagyok.
Hihetetlen, mennyire ki tud éhezni a vámpír, ha nem eszik pár napig. Szememben a fekete szín uralja a terepet, az a kis piros, szokásos csillogás is eltűnt belőle. Többé nincs önuralmam, mert a szomjúság kínoz. Gondolataim mára már csak a vér körül forognak.
Eddig szerepelt benne a nyomkeresés öröme, a kalandvágy, és pár vámpír klán. De ez a múlt. És én nem a múltban élek, hanem itt és most, a jelenben.
1920-ban, Bioxliban. Ahol – mellesleg megjegyzem – elég silány a levadászható alanyok száma. Persze akadnak emberek, de én valami nehezen megszerezhetőre, valami érdekesre vágyom. Olyasvalakire, akinek illata mámorító, aki harcias, menekül előlem. Jobban mondva próbál menekülni.
Annyiszor elképzeltem azt a vadászatot! A szerencsétlen kis alanyt beüldözöm az erdőbe. Futni próbál, de mielőtt elindulna én már előtte termek és leterítem. Félelemtől csillogó szemébe néznék, és alig tudnám elfojtani gúnyos nevetésem. Számat meleg, élettel teli bőréhez érinteném, könyörtelenül belemélyeszteném éles fogaimat, majd ha megízleltem vére ízét, mérlegelnék. Gyorsan, vagy lassan végezzek vele. Ez persze sok dologtól függ. A kiéhezettség mértékétől, és vére ízétől, valamint attól mennyire szenved. Vámpír vagyok, de azért nem annyira szadista, hogyha mondjuk, sírva könyörög azért, hogy legyek gyors és kíméletes ne tegyem meg.
Azt is elképzeltem, ahogy vére lassan hömpölyög le a torkomban, ezzel csillapítja elképesztő szomjúságomat.
Bár megtalálnám már azt az embert! Ha így haladok tovább tudatom utolsó, észnél maradt részét felemészti az éhség, a szomjúság, és arra késztet, hogy önmagam életével végezve nyilvánosan étkezzem. Belegondolni is rossz, mit tennének velem a Volturi …
Ma éjjel hajtóvadászatra indulok, érzem a zsigereimben, hogy megtalálom azt, aki méltó arra, hogy megöljem. Ebben biztos vagyok.
Találni, és nem keresni többé.
Tisztán emlékszem arca, hangja, illata minden egyes tökéletes részletére. A megérzéseim nem csaltak.
Éjjel két óra van, én pedig céltalanul bolyongok a keskeny, sötét folyosókon. Biztos voltam benne, az illat innen jött. Az illat, mely olyan volt számomra, mintha egy emberi lény a virágos mezőn sétálgatva észrevenné azt a ritka, becses és értékes, gyönyörű, szemet kápráztató növényt, amire már hosszú-hosszú idő óta vágyik.
Az én esetemben, ez a növény egy védtelen ember… Az illata pedig a vére. De már nem sokáig marad testében, ezzel életben tartva azt a gyönge kis lényt.
A vadászat még jobb lesz, mint elképzeltem! Ebben az elmegyógyintézetben senki sem veszi komolyan a munkáját… Valószínűleg észre sem vennék, ha az egyik betegük eltűnne.
Mivel itt ilyen figyelmetlenek és kiszámíthatóak az emberek arra jutottam, hogy már ma éjszaka megölöm az őrültet.
Őrült… vajon hogy kerülhetett ide? Ha paranoiás, akkor nem alaptalan, legalábbis most nem. Isteni lehet hallani tébolyult sikolyát, mellyel arra késztet, gyorsan végezzek vele. Persze nekem is jár egy kis szórakozás… azt hiszem, kicsit játszanék vele. Hagyjak neki menekülési időt? Vagy azonnal szorítsam sarokba? Az utóbbival azonban kizárnám a szórakozás lehetőségét.
Már most is alig tudom tartóztatni magamat, hogy be ne törjem a falat, és ki ne szakítsam a csöveket… Olyan könnyű lenne, bár van kockázat is. De felőlem bárki megláthat, hisz csak egyetlen kis roppantás gyönge kis nyakán és… Ropsz! … az illető életének máris lőttek. Hm… talán meg is harapnám, ki is innám vérét az a testéből az utolsó csöppig, de nem akarom másokra pazarolni, szűnni nem akaró vágyamat az iránt a fenséges kis lény iránt.
Már biztos vár rám, hisz ha idekerült annak komoly okai lehetnek. Vagyis… ki akarna ebben a nyomasztó erődszerűségben tengetni nyomorúságosan rövid emberéletét? Csak a bolondok… Mily irónia és gúny!
Talán meg is teszem. Igen, megrongálom ezt a nyamvadt kis kórházat. Ha akarom, tehetem olyan halkan, hogy senki még csak ne is sejtse hogy történik valami.
Kezemet a vastag kőfalra helyeztem, mely csont fehérre volt meszelve. Egészen kicsit megnyomtam, és máris egy vékony repedés futott végig rajta. Még egy kicsit… és a fal beszakadt kemény érintésem alatt, de nem épp az a látvány terül szemem elé, amit vártam. Egy komor vasajtó.
Egy másodperc töredékéig azon is elgondolkozom, betörjem-e vagy sem, de az éhség nem hagy választást. Könyörtelenül ütök egy lyukat erős öklömmel rajta és máris bent vagyok.
Az illat, melyet eddig is éreztem most teljes emberi valójában ott fekszik előttem a földön. Törékeny és rémült, ehhez nem fér semmi kétség.
De még ez a borzalom sem vesz el semmit kimondhatatlan gyönyörűségéből. Barna haja hosszan omlik hátára, és szabályosan keretezi édes arcát. Szemei színét sajnos nem lehet megállapítani ebben a félhomályban.
De szép, nagyon szép ezt minden ember így gondolná.
De én nem vagyok ember. Én nem ezt látom benne. Én az üldözni való vadat, az izgalmas kalandot, és legfőképpen a vacsorámat látom benne.
Önelégülten mosolyogva indulok feléje. Először lassan, mert úgy gondolom, ha egyszer találok, egy ilyen étket minden percét ki kell élvezni, de ahogy gyengül önmegtartóztatásom megszaporázom lépteimet is, míg a végén már rohanok feléje. Egyetlen hajszálon múlik, hogy rávessem magam.
Belenézek kék szemébe, amiben őszinte félelem, kíváncsiság és vágy csillog. Ezen egy csöppet elgondolkozom. Miért lenne kíváncsi rám?
Persze, talán lenyűgözi vámpíri mivoltom tökéletessége.
De miért néz rám ily vágyakozva? Talán olyan hosszú ideje tartják itt, ezen a nyomorúságos helyen fogva, hogy inkább választja a kínzó halált? Meglehet…
Jéghideg testem éppen hogy súrolja élettel teli bőrét, amikor valami halkan, ám jelentőségteljesen földet ér mögöttem. Azonnal tudom, hogy ki az. Egy másik vámpír. De nem engedem át neki a lányt! Ha kell, megküzdöm érte!
Éjjel két óra van, én pedig céltalanul bolyongok a keskeny, sötét folyosókon. Biztos voltam benne, az illat innen jött. Az illat, mely olyan volt számomra, mintha egy emberi lény a virágos mezőn sétálgatva észrevenné azt a ritka, becses és értékes, gyönyörű, szemet kápráztató növényt, amire már hosszú-hosszú idő óta vágyik.
Az én esetemben, ez a növény egy védtelen ember… Az illata pedig a vére. De már nem sokáig marad testében, ezzel életben tartva azt a gyönge kis lényt.
A vadászat még jobb lesz, mint elképzeltem! Ebben az elmegyógyintézetben senki sem veszi komolyan a munkáját… Valószínűleg észre sem vennék, ha az egyik betegük eltűnne.
Mivel itt ilyen figyelmetlenek és kiszámíthatóak az emberek arra jutottam, hogy már ma éjszaka megölöm az őrültet.
Őrült… vajon hogy kerülhetett ide? Ha paranoiás, akkor nem alaptalan, legalábbis most nem. Isteni lehet hallani tébolyult sikolyát, mellyel arra késztet, gyorsan végezzek vele. Persze nekem is jár egy kis szórakozás… azt hiszem, kicsit játszanék vele. Hagyjak neki menekülési időt? Vagy azonnal szorítsam sarokba? Az utóbbival azonban kizárnám a szórakozás lehetőségét.
Már most is alig tudom tartóztatni magamat, hogy be ne törjem a falat, és ki ne szakítsam a csöveket… Olyan könnyű lenne, bár van kockázat is. De felőlem bárki megláthat, hisz csak egyetlen kis roppantás gyönge kis nyakán és… Ropsz! … az illető életének máris lőttek. Hm… talán meg is harapnám, ki is innám vérét az a testéből az utolsó csöppig, de nem akarom másokra pazarolni, szűnni nem akaró vágyamat az iránt a fenséges kis lény iránt.
Már biztos vár rám, hisz ha idekerült annak komoly okai lehetnek. Vagyis… ki akarna ebben a nyomasztó erődszerűségben tengetni nyomorúságosan rövid emberéletét? Csak a bolondok… Mily irónia és gúny!
Talán meg is teszem. Igen, megrongálom ezt a nyamvadt kis kórházat. Ha akarom, tehetem olyan halkan, hogy senki még csak ne is sejtse hogy történik valami.
Kezemet a vastag kőfalra helyeztem, mely csont fehérre volt meszelve. Egészen kicsit megnyomtam, és máris egy vékony repedés futott végig rajta. Még egy kicsit… és a fal beszakadt kemény érintésem alatt, de nem épp az a látvány terül szemem elé, amit vártam. Egy komor vasajtó.
Egy másodperc töredékéig azon is elgondolkozom, betörjem-e vagy sem, de az éhség nem hagy választást. Könyörtelenül ütök egy lyukat erős öklömmel rajta és máris bent vagyok.
Az illat, melyet eddig is éreztem most teljes emberi valójában ott fekszik előttem a földön. Törékeny és rémült, ehhez nem fér semmi kétség.
De még ez a borzalom sem vesz el semmit kimondhatatlan gyönyörűségéből. Barna haja hosszan omlik hátára, és szabályosan keretezi édes arcát. Szemei színét sajnos nem lehet megállapítani ebben a félhomályban.
De szép, nagyon szép ezt minden ember így gondolná.
De én nem vagyok ember. Én nem ezt látom benne. Én az üldözni való vadat, az izgalmas kalandot, és legfőképpen a vacsorámat látom benne.
Önelégülten mosolyogva indulok feléje. Először lassan, mert úgy gondolom, ha egyszer találok, egy ilyen étket minden percét ki kell élvezni, de ahogy gyengül önmegtartóztatásom megszaporázom lépteimet is, míg a végén már rohanok feléje. Egyetlen hajszálon múlik, hogy rávessem magam.
Belenézek kék szemébe, amiben őszinte félelem, kíváncsiság és vágy csillog. Ezen egy csöppet elgondolkozom. Miért lenne kíváncsi rám?
Persze, talán lenyűgözi vámpíri mivoltom tökéletessége.
De miért néz rám ily vágyakozva? Talán olyan hosszú ideje tartják itt, ezen a nyomorúságos helyen fogva, hogy inkább választja a kínzó halált? Meglehet…
Jéghideg testem éppen hogy súrolja élettel teli bőrét, amikor valami halkan, ám jelentőségteljesen földet ér mögöttem. Azonnal tudom, hogy ki az. Egy másik vámpír. De nem engedem át neki a lányt! Ha kell, megküzdöm érte!
Elveszíteni azt, amit megtaláltál.
Ám ahogy megfordulok, alig tudom elfojtani nevetésem, mely görcsösen tör rám. Az öreg vérszívó próbál méltóságteljesen állni, de már így is látszik, hogy klasszisokkal erősebb vagyok nála. Ráadásul nyomkereső vagyok, és nem is akármilyen, hanem az egyik legjobb.
A ”vetélytársam” lassan lépdel körbe, és védelmezőn beáll a lány elé.
Tehát nem enni akar belőle, hanem megvédeni. Még sosem láttam ilyet. Pedig ennek a kis szerencsétlennek fantasztikus az illata.
- Hagyd békén Maryt! – sziszegi fogai közt, és hangjából hallatszik, bármit képes lenne, megtenné Maryért. Még meghalni is akár? Hm… ha Mary vére nem lesz oly ízletes, mint vártam talán megölöm, de szerintem nem lesz rá szükség.
- Ugyan! Hisz te is tudod, hogy sokkal jobb vagyok nálad, és akár már most végezhetnék vele, vagy akár veled is. De egyelőre beérem vele. – mondom kegyelmesen. – Kössünk alkut. Én megkapom a lányt, te pedig életben maradsz. – vetettem fel, bár tudtam, hogy nem fog belemenni. Se baj! Legalább vadászhatok egy kicsit.
- Soha! – kiabálja, majd szempillantás alatt ölébe kapja a Maryt és -ugyanúgy, ahogy én az előbb – nemes egyszerűséggel teret üt a falba, és villámgyorsan kirohan rajta, ki a sötét, elhagyatott, de csendes utcákra a lánnyal, aki még mindig korházi ruhában van, és láthatólag semmit sem ért.
Vadul üldözöm őket át a városon, és közben elgondolkodom. Ha képes volt ily könnyedén betörni a vastag, téglákból kirakott falat, akkor lehet, hogy alábecsültem képességeit. De előlem semmiképpen sem menekülhet!
Most kapóra jön, hogy napok óta a városban vagyok: tudom, hogyha megyünk még 1 km előre, aztán jobbra, majd balra és végül megint 1 km előre, akkor jobbra lesz egy zsákutca, ahol könnyedén megvacsorázhatok. Nyami!
Amíg megteszem ezt az utat, addig epekedve gondolok a lányra, az illatára, a vérére, az arcára, és mindenre, ami vele kapcsolatos. Most pont olyan vagyok, mint egy szerelmes tinédzser, aki beleesett a suli legmenőbb csajába, és meg kell küzdenie érte. De nem hiszem, hogy egy ilyen fiú valaha is meg akarná enni ezt a lányt.
Kivéve, ha vámpír. Mint én.
Száguldozás közben elképzeltem, ahogy az az öregúr átengedi nekem a zsákmányt. Éles fogaimat belemélyesztem a húsába addig, amíg csontot nem ér, majd kiszívom testéből az utolsó cseppig is az életerőt. Mily fenséges pillanat lesz!
Időközben meglepően gyorsan száguldottunk az úti célunk felé. A piszkos kis sikátor sötét vonalai kezdtek kirajzolódni szemeim előtt, így azt is jól láttam, ahogy a vámpír szeme haragosan rám villan, amikor rájön, hogy tőrbe csaltam. Pupillái kitágultak, aranybarna szemei mereven rám meredtek.
Valószínűleg otthonülő típus lehet, ha nem jött rá hamarabb, hogy merre terelgetem. És én csak egy rövid ideje vagyok itt!
Hm, fura. Ilyen árnyalatú írisze csak az anti-ragadozóknak lehet. Tehát egy növényevővel, pardon, állatevővel állunk szemben. Talán nehezebb lesz, mint gondoltam! Mert ha nem esik kísértésbe a kis kedvence a vérétől, ha esetleg pár csepp kicsordulna kezem állttal, akkor képes lesz megvédeni, és ez nekem nagyon nem jó! De… nézzük optimistán a dolgokat… majd talál ez az öreg másik védencet. Persze csak akkor, ha ki nem nyírom őt is.
Én magabiztosan lépkedtem az öreg irányába, remélvén, hogy meghátrál, de - meg kell, hogy mondjam – elég makacs egy figura!
Eltántoríthatatlanul állt ott, a szinte bábuvá merevedett Mary testével a kezében, és nem tette semmit, kivéve azt, hogy mélyen a szemembe nézett, majd telepatikusan gyűlöletet sugárzott.
De én is megérem a pénzem! Csak haladtam, haladtam és haladtam feléje, tekintetemben gyilkos vágy tükröződött. De amikor már olyan közel álltam hozzájuk, hogy egy karnyújtás és elérhettem volna a lány testét, és olyan közel, hogy illata ellepte a tudatomat, beszőtte, mint valami pókháló, akkor a vámpír megfordult, felugrott egy szeméthalom tetejére, amit valaki – nem számolva az ilyen esettekkel – felelőtlenül otthagyott. És… huss! Elnyelte a Bioxli-i éjszaka, amikor kb. 180 km/órával elrepesztett a sikátort körülölelő vastag téglafal tetején.
Én pedig utána. Órákig üldöztem, de ő csak szaladt. A végén már körbe-körbe rohangásztunk, és már kezdett pirkadni, tehát úgy döntöttem visszamegyek a rejtekhelyemre, de azért vetettem még egy utolsó pillantást a lány élettelen testére.
Tudtam, csak alszik, de mégis kicsit megállt bennem az ütő, amikor azt hittem vére is odalesz lényének csillogásával együtt.
Hamvas, enyhén barnás árnyalatú bőrén a fogyó hold halovány fénye csillogott, szeme szorosan csukva volt. Valószínűleg valamikor üldözés közben bóbiskolhatott el, mivel arcán szenvedés látszódott.
Ah, beleőrülök, ha nem lesz az enyém! Minden pillanatban átjár az a tébolyult érzés, hogy Mary vére nem csorog le a torkomon, ezzel stop táblát mutatva a szomjúságomnak.
És mikor azt hiszed, hogy van még remény…
Rejtekhelyem az erdő volt, itt tartózkodtam nappal, amikor senki sem láthat. Úgy döntöttem, ma egy terebélyes tölgyfa lágy árnyékában húzom meg magam. Ha pedig turisták jönnek, egyszerűen keresek egy másik fát. Semmi kedvem nincs mást megenni, amikor ott van a Nagy Ő – ha átvitt értelemben is. De akkor meg mi értelme lenni elpazarolni ezt a szomjúságot holmi jöttmentekre? Semmi. És nem is vágyom más illatára, csak az övére.
De kezd őszintén aggasztani a védelmezője. Félek attól, hogy annyira szereti, hogy képes lenne akár megtenni Azt is. De Azt csak a legnagyobb önfegyelemmel rendelkező példányok tudják megcsinálni a mi fajtánkból. Állítólag pokolian nehéz. Én biztosan nem tudnám rászánni magam.
Mert ha megérzem annak a piros löttynek az ízét a számban, nem tudok ellenállni. Ilyenkor olyan, mintha testem minden egyes részlete azt kiáltaná: Még! Még! Még!
És ekkor már nem is akarok leállni, de általában már túl késő is lenne.
Azonban akad pár vámpír, aki meg tudja tenni. Ők persze évszázadokig, sőt, ezredekig gyakorolják az önuralmat, de még így is sem biztos az, hogy képesek ellenállni a kísértésnek.
Ugyanis akármilyen jó vámpír a vámpír, a vér ízétől reflexei azonnal működésbe lépnek. Inni akar. Azonban ha valakit olyanná akarsz változtatni, mint mi meg kell harapnod, meg kell ízlelned a vérét, de el is kell engedned. Sajnos.
De ha ez a vámpír megteszi, annak komoly következményei lehetnek.
Először is, akkor biztos, hogy megölöm. Mert nem tűröm, ha elhúzzák a mézesmadzagot az orrom előtt. És a bosszú édes. Lassan végeznék vele, hagynák neki egy kis egérutat persze, hadd higgye, hogy van esélye. Mert hát… jó, jó, elég jól tartja magát ahhoz képest, hogy milyen öreg, de hát ki akarna szembeszállni egy ilyen vámpírral, mint én? Egy nyomkeresővel? Remélem senki.
Másodszor pedig lenne még egy vámpírlány. Ez csúcs, ha azt veszem alapul, hogy emberi mivoltában is gyönyörű, hát még milyen lenne vérszívóként! De nagyon nem csúcs, ha arra gondolok, hogy oda az üldözésbe fektetett munkám. Hogy minden hiába van. Volt.
Harmadszor… keresnem kéne egy másik ebédet, de gyanítom, nem találok még egy ilyen fantasztikus illatú áldozatot, amilyen ő.
Hah, úgy sem meri megtenni! Vagy mégis? Nem, nem, túl gyáva hozzá. De mi van, ha nem? Nem meri. De. Nem. De. Nem. De.
Oh, istenem mit tettek velem?! Itt ülök én, egy zseniális vadász, és teljesen becsavarodom egy embertől és egy antik példánynak számító vámpírtól. Ez kész agyrém!
Szerintem ez volt a tervük. Most röhögnek a markukba, és azt várják, hogy én tövig rágjam a körmeimet, amíg ők szépen csendben megmenekülnek. Hahaha… majd ha fagy!
Minden álmod porba hull.
Előre inni az ember bőrére. Kiindulni saját magadból. Alábecsülni másokat. Ezeket a hibákat én mind elkövettem, és most bűnhődnöm kell.
Kezdett sötétedni, és valami furcsa izgalom öntött el. Ilyen még sosem történt velem. Eddig minden vadászatom ugyanúgy zajlott. Üldöz, elkap, megesz, fut, keres valaki mást, üldöz, elkap… Ez a forgatókönyv.
De ez most más. Mary egy…Mary egy…kihívás. Sőt nem, is inkább olyan, mint egy vizsga. Ami persze tele van nehézségekkel, mert ez már nem az első osztály. Ez itt a komoly érettségi. Az az öreg bácsika ott meg az akadály.
Hogy ki a vizsgáztató? Nem tudom…
De az biztos, hogy én vagyok a vizsgaalany, Mary pedig az ötös, a jutalom. És én nem fogok elbukni. Átmegyek a vizsgán, méghozzá kitűnővel.
(4 nap múlva)
Fogaimat csattogtatva néztem farkasszemet vele. Végül megtette, és én elbuktam. Ilyen még sosem történt velem, és meg kell mondanom, nem túl jó érzés.
Először is ott van a düh. Majd széttépi mellkasomat az elfojtott indulat. Szinte hallani lehetne bordáim reccsenését, ha hagynám felszínre törni.
Torkomból vad kiáltás készül feltörni. Ha nem lenne ennyi önuralmam már rég végeztem volna vele. Pontosabban velük.
Ugyanis már ketten vannak, ha Maryt, vagyis Alice-t is beleszámítjuk. Most már így hívja magát. Borzalmas ami az én „szeretett” Marymből lett. Igaz, azt meg kell hagyni, hogy gyönyörű, de azon kívül semmi sem maradt emberi mivoltából.
Mennyei illata, mely csak úgy hívogatta a vámpírt elszállt. Helyét a szokásos vámpírillat váltotta fel, mely olyan, mint az enyém, vagy mint azé a vegáé. Unalmas!
Az a gyengeség, sebezhetőség is eltűnt. Most már erős lett ő is.
És ami talán – az illatán kívül persze – a legjobb áldozattá tette számomra, ami a legjobban hiányzik az a riadt vágy, a kíváncsi fény a szeméből. Abból a szemből, mely most sötétvörösen izzik, csakúgy, mint az enyém, ha épp nem vagyok éhes.
Megalázottság. Ez is ismeretlen volt eddig számomra, és most akkora erővel zúdult rám, mintha egy lavina omlana le a Himalájáról. Ha ember lennék, biztos elvörösödnék, és elrohannék.
De nem vagyok ember. Egy erős, viszonylag fiatal vámpír vagyok, akit legyőzött egy ostoba, öreg vérszívó. Emiatt érzem ilyen rosszul magam! Ha például egy erősebb, tapasztaltabb nyomkereső alázott volna porig, nos, annak sem örülnék, de egy fokkal azért jobb lenne.
Viszont ez? Egy idősödő vámpír, akinek már az öregek otthonában kéne gyilkolásznia a többi koros vénembert? Aki még csak nem is nyomkereső? A szégyen netovábbja.
Egy röpke pillanatig, a másodperc töredékéig elfogott egy kis kisebbségi komplexus érzete, de ezt azonnal elnyomtam magamban.
Még hosszú percekig álltunk így, egymással szemben, látszott sem ők, sem én nem fogom feladni egyhamar. Ez itt egy háború ez pedig a döntő csata, amit meg kell nyernem, mert az ezelőtti harcokat sorban elvesztettem. Muszáj!
Rápillantottam Mar… Alice-re. Hiba volt. Ajkát egy vékony kis vonallá préselte össze. Szemében – bár újszülött volt – nem csillogott az a vágy, mely ölésre késztetné. Inkább a küzdelem érződött lényén. A küzdelem önmagával. Pontosan tudtam, min vívódik: Ölni, vagy nem ölni? Ez itt a kérdés.
Tisztán emlékszem, mikor én voltam újszülött, majdnem egy falu teljes lakosságát lemészároltam. Persze, csak egy egészen kis faluét, és nagyon óvatosan, egyenként, de hát ez akkor is éljenzésre méltó teljesítmény. Oh, azok a régi szép idők!
Az emlékfolyam sodrásából Alice zökkentett ki. Hirtelen fájdalmasan felnyögött, és kétrét görnyedve, a térdén támaszkodva jajgatott.
Az öreg nyilván sejtette, mi folyhat ott, mert rögtön mellette termett, és roppant aggodalmas arckifejezést vágott mindehhez.
- Mi a baj? Mi történt?
- Valaki bajban lesz, meg kell mentenem, mennem kell. – közölte gyötrelmesen.
- Oh, hát máris itt hagyod ezt a remek kis bulit? – kérdeztem gúnyos vigyorral az arcomon, de magamban még mindig fortyogtam. Nagyon nem tetszett, hogy vámpír lett belőle. És most még el is megy! Ez nem ér! Legalább hadd öltem volna meg! Ez olyan szívás.
- De túl nagy a kísértés Alice! Megölnéd, higgy nekem! – bizonygatta a vega.
- Ezt meg kell tennem. Brant, értsd meg kérlek! Meg tudom állni. Szerinted miért láttam volna, ha nem lenne valami közöm hozzá? – kérdezte immáron felegyenesedve, csípőre tett kézzel.
- Nem tudom, talán azért, hogy szólhass egy tapasztaltabb vámpírnak, mondjuk nekem. – a végét jó alaposan kihangsúlyozta.
Alice egy pillanatig habozott, és éreztem most jött el az én időm. Eddig csak figyeltem az elmegyek – nem mész vitát, de most színre léptem. Bámulatos gyorsasággal, magamat is meghazudtolva vetettem rá magam Alice-re, és leterítettem a földre.
Ekkor hangos szuszogás, majd vad morgás hallatszott a hátam mögül, mely védelmező üvöltésben végződött. Brant rám ugrott, pont, úgy ahogy én az előbb az újdonsült vámpírlányra.
Így már hárman feküdtünk a hideg betonon, és én kezdtem eléggé nyomorékul érezni magam. Vasizmokkal borított mellkasom szorosan simult Mary testére, akinek – láthatólag és érezhetőleg – semmi ereje sem volt a menekülésre.
Ugyanakkor ott volt Brant is, aki próbált leemelni a lányról, de én persze nem engedtem. A vén vega egyre kétségbeesettebb lett, a végén majd’ elszakította a ruhámat kínjába. Szánalmas volt. Nevetni kezdtem, de nem hittem volna, hogy ez lesz a vesztem.
Rekeszizmaim összehúzódtak, karjaim azonban egy csöppet elgyengülnek. Lehet, hogy Alice nem volt olyan erős, mint én, de a reflexei prímán működtek. Amint megérezte, hogy szorításom lazul kicsusszant alólam, én pedig arccal a föld felé száguldottam, de az utolsó pillanatban ügyesen tompítottam az ütközést jobb kezem tenyerével.
Alice-t suhanó árnyékként nyelte el a sötétség, én meg persze utána. Brant meg mögöttem. Rám tört a dejavu, amikor észrevettem, hogy megint csak körbe-körbe rohangálunk Bioxliban. A lakosok biztosan frászt kaptak volna, ha meglátnak minket.
Milyen lenne már, ha valaki kora reggel, mielőtt munkába menne és belevetné magát a mindennapi, unalmas teendőkbe, kinézne az ablakon, persze csak az után, hogy elhúzta a sötétítőt és meglátná, hogy három fehér bőrű alak kergetőzik iszonyat tempóban? Két dolog: botrány, média.
Én pedig szeretném, ha ezt a halál rátok dolgot csendben intéznénk el, lehetőleg hamar. De ha ez a kiscsaj itt előttem továbbra is ilyen iramot diktál, akkor megeshet, hogy hamar kifáradok. Ennyi kudarcot, pedig nem tudok megélni egy nap!
Kezdett kivilágosodni az ég alja, így sietnem kellett, ha bosszút akarok állni. Megpróbáltam megszaporázni lépteimet, erre Brant és Alice is hozzám idomulva gyorsulni kezdett.
Mérlegeltem a helyzetet, és arra a felismerésre jutottam, hogy nem ölhetem meg mind a kettőt. Választanom kell. Ha Alice-el akarnék végezni, ahhoz előbb utol kérne érnem. Ha nagyon akarnám, talán sikerülne. De akkor a vén vámpír megint rám vetné magát. És akkor vele is végeznem kéne. Alice pedig elmenekülne. Nem sikerülne.
De ha a vega lenne az elsődleges célpont, a sima ügy lenne. De a csaj akkor is elfutna. Tehát az esélyem nulla arra, hogy megöljem Alice-t. Az élet kegyetlen.
Édes a bosszú
Önsajnálattól elnehezülten megtorpantam, és félfordulatot véve néztem Brant szemébe. Ő láthatóan inkább megkönnyebbült volt, mint kétségbeesett, pedig csak kibarkóbázta magában, hogy az életének vége. A helyében rohannék, ha egy ilyen ijesztő és kegyetlen vámpírral találkoznék, mint én.
Soha nem fogom megérteni, hogy miért védte meg a vámpírlányt. Úgy értem akkor, amikor még emberi mivoltában tündökölt itt nekünk. Miért nem ette meg? Ja, tényleg, ő vega. A barom.
Lopva hátrapillantottam, persze csak fél szemmel, nehogy az öreg vámpír elmeneküljön. Annyira akartam látni, hogy mit csinál az elmulasztott vacsorám. Megállt vajon, hogy feláldozza az életét?
Vagy szalad tovább? Esetleg elesik? Az vicces lenne, de úgysem fog megtörténni, kár reménykedni.
Éppen elkaptam azt a pillanatot, amikor Alice megtorpant, és rám vetette piros szemét. Majd Brant-re kapta tekintetét, és az eddig aggodalmas, bosszús arckifejezésén halvány mosoly suhant át. Amikor újból rám nézett ez a mosoly kárörvendő lett. Legszívesebben nekiugrottam volna, de mire az elhatározás gondolata szöget ütött a fejemben Alice már árkon-bokron túl járt.
Nagyot sóhajtva, csalódottan fordultam vissza a vén vámpír felé, aki láthatólag nem készült menekülni. Nem is baj, nem lenne erőm üldözni.
De azért biztosra akartam menni, ezért vasmarkomat csuklója köré fontam, és jó erősen rászorítottam.
Reccsenés hallatszott, Brant fájdalmasan felkiáltott, csuklójához akart kapni, de elé tartottam, másik, ökölbe szorított kezemet, és célba vettem az orrát. Majd megütöttem.
Újabb ordítás.
- Most bűnhődsz azért, mert elvetted a vacsorámat. – közöltem higgadtan.
- Menjünk innen, még meglátnak. – válaszolta két ordítás között.
Hangjában a szenvedés hallatszott.
Nem is csoda, hisz most roppantottam szét gyenge, fehér bőrrel borított csuklóját, majd eltörtem egyenes vonalú orrát. De nem érdekel. Megérdemelte azt, amit kapott. De ami most jön abban sem lesz köszönet!
- Ez az utolsó kívánságod? Te kis szánalmas! – szűrtem a fogaim között, majd egy jól irányzott ütéssel a bordái közé találtam. – De ha tényleg ezt akarod, menjünk. – tettem hozzá, majd egy hatalmasat taszítottam rajta.
Majdnem elesett, de én még mindig szorítottam porrá zúzott csuklóját, így mégis függőleges állapotában maradt. Az erdő felé lökdöstem, egészen addig, amíg el nem nyelt minket a bozót sötétsége. Végre nyugodtan végezhettem vele.
Egy sziklához nyomtam ez öreg vérszívót, és azzal a kezemet, ami eddig a kezén volt, most a torkára tettem. Kitapogattam ádámcsutkáját, majd óvatosan megnyomtam. Azt akartam, hogy szenvedjen.
És tényleg kínozta a fájdalom, vadul zihált, mert hát ordítani nem tudott. Elengedtem a torkát.
- Kérem, végezzen velem gyorsan! – nyöszörögte.
Felnevettem.
- Miért tenném? Mondd miért! Mi okom lenne arra, hogy ne kínozzalak meg, hogy ne élvezzem ki halálod minden egyes percét? – zúdítottam rá dühösen kérdések hadát.
Ha már nem ölhettem meg a lányt, amikor ember volt, sőt akkor sem, amikor vámpír lett akkor legalább vele hagy végezzek kényem-kedvem szerint. Semmi beleszólása nincs! Amit én akarok, az lesz!
Brant mélyen hallgatott.
- Mi van, megkukultál? – kezdtem felélénkülni, éreztem, egyre kevesebb az akaraterőm. Most azonnal ki akartam nyírni! Nagyon dühös voltam.
- Ölj meg! – követelte halkan. – Ölj meg! Mire vársz még? Ölj meg! – hangja egyre hangosabb lett, a végén már ordított. Szeme dühösen izzott. – Ölj meg!
Persze ettől a követeléstől dühbe gurultam. Fejemben kezdtek elszabadulni az indulatok. Fogaimat összeszorítottam, mert – bár nagyon vágytam arra, hogy holtan lássam ezt a kis csúszómászót – nagyon utáltam volna magam, ha elvesztegetem ezt a csodás pillanatot.
- Ölj már meg! – kiabálta. – Talán gyáva vagy, nem mered? – érezte, nem megy semmire az ordibálással, így elkezdett hergelni. – Félsz tőlem? Tőlem? Nem gondoltam, hogy ilyen ijedős vagy!
Vadul fujtattam, nem bírtam türtőztetni magam. Elszabadultak az indulatok.
Körmömet belemélyesztettem a karjába, és egy mély sebet hagytam rajta, amikor végighúztam a kezemet. Az imént elrepedt bordái közé ütöttem, amik ripityára törtek.
Fájdalmasan ordított, de engem nem érdekelt. Ő akart hamar meghalni! Senki sem mondta, hogy így könnyebb lesz.
- Na? Még most is tetszik neked a gyors halál ötlete? – faggattam.
Belerúgtam a lábába, ütöttem, vertem ahol csak értem. Végül élettelenül elterült a mohával borított földön. Én előhúztam a zsebemből egy öngyújtót, és lángra lobbantottam vele agyonvert testét. Aztán otthagytam.
Nah, hát ez itt teljes egészében a Nyomkereső! Illetve az 2/1 része. Remélem tetszett! Lécci írjátok meg!
Tyta
